A nagy meccsek előtt már megszokott kisebb görccsel a gyomromban szálltam be a többiek mellé a kocsiba. Párommal vittünk magunkkal még három embert, így jó hangulatban, várakozással telve vágtunk neki az útnak. Gyorsan leértünk Újvárosba, bár néhányszor bekavartuk a GPS-t! :) Még délig várnunk kellett, mire elkezdtek beengedni minket. A jegy megvétele után gyorsan foglaltunk magunknak helyet a lelátón. Már akkor láttam, hogy ez nagyon durva lesz. Ugyanis a vendégszektor kb 100 férőhelyes, mi meg kb háromszor ennyien voltunk. A meccs kezdésig arról beszéltünk, hogy milyen fontos ez a meccs, mert ha nyerünk, akkor még bármi lehet. Akár még bajnokok is lehetünk. Bár én nem szeretnék előre inni a medve bőrére. Amikor kijöttek melegíteni a csajok, gyakorlatilag felrobbant a csarnok, olyan volt, mintha otthon lennénk! Fantasztikus hangulat volt végig az egész meccsen. És ami a legjobban tetszett, hogy egyetlen másodpercig sem szídtuk a Dunaferrt, végig csak a saját csapatunkkal foglalkoztunk, a csajokat bíztattuk! Mindig így kellene, legalábbis szerintem. Az első félidőben mutatott játékunkról csak szuperlatívuszokban tudnék beszélni. Támadásban nagyon pörgött a csapat, folyamatosan járattuk a labdát. És amint találtunk rést, ott biztos, hogy valaki megpróbálkozott lövéssel és az esetek többségében gól is lett belőle. A gószerzésben elsősorban Zizi és Sopi jeleskedett. Mindkettőjüknek nagyon jól ment a játék. Pedig Zizi még egy kisebb sérüléssel is bajlódott, be is volt kötve a térde. Kata is nagyon jól együttműködött a védelemmel, sok labda halt el a sáncon. Egyszóval fantasztikusra sikeredett ez a félidő. A számok is árdulkodóak, 18 lőtt gól és mindössze 11 kapott gól és mindez idegenben. A szünetben arról beszélgettünk, hogy csak nehogy az legyen, mint a Győr ellen. Ott teljesen szétestünk a második félidőre, látszott, hogy sokan nagyon elkészültek az erejükkel. De úgy voltunk vele, hogy ha így támadunk továbbra is, akkor nem lehet gond. Ennek a hét gólnak elégnek kell lennie. Aztán a második félidő elején hoztuk a szokásos formánkat. Szunyókáltunk pár percet és ez éppen elég volt ahhoz, hogy a Dunaferr megérezze a lehetőséget. A mi védekezésünk eléggé szétesett, vagy legalábbis jóval felpuhultabb volt, mint az első félidőben. Támadásban pedig nem éreztük annyira a ritmust. András kapust cserélt és ez nagyon jó húzásnak bizonyult. Pasi szenzációsan védett, sokszor kritikus pillanatokban hárított bravúrosan. Ez azt is eredményezte, hogy védekezésben összeszedtük magunkat és ezzel sokat segítettünk a kapusnak is. Hiszen mennyivel könnyebb úgy védeni, hogy a lövéseket blokkolják és a kapus elé hullik a labda. Támadásban érezhetően elfáradtunk, kezdtünk mi is kicsit csüggedni, ahogy jött fel a Dunaferr. Már csak egy gól volt az előnyünk, amikor valaki kiadta az utasítást, hogy akkor most mindenki kétszeres erővel üvöltsön. És azt hiszem a csapatnak is sokat segített. Összeszedték magukat a csajok és egy utolsó rohammal és egy-egy Sopi és Zizi góllal bebiztosítottuk az oly nagyon áhított győzelmet. A meccs után még percekig ünnepeltük a lányokat, skandáltuk a neveket és az új kedvenc rigmus a Csárdás is felcsendült. Úgy hagytuk el a csarnokot, hogy mindenki énekelt és ünnepelt. Hazafelé a kocsiban arról beszélgettünk, hogy milyen fontos nyerni itthon a Cornexi ellen és akkor az utolsó meccsen bármi lehet. A magunk megnyugtatására hoztuk fel azt is, hogy ebben a bajnokságban még senki sem távozott győztesen a Népligetben. A bajnokság ezen szakaszában úgy érzem méginkább kiemelt fontossággal bír az, hogy ki játszik hazai pályán.